02. Don't make me sad, don't make me cry

Kedves olvasóim!

Be kell vallanom, volt egy kisebb szünet az első fejezet után és ezt csakis a biológia kettesemnek lehet köszönni, aminek a kijavítása végett egész nap az idegrendszert magoltam (ötöst kaptam, ha valakit véletlenül érdekelne, hogy megérte e szüneteltetni a blogot). Tehát ezért volt a szünet., azonban most itt van az új rész, ami kicsit rövidebb, mint az eddigiek, és kissé összecsapottabb is (ezért külön elnézést kérek, de a szókincsem kissé megcsapódott az utóbbi időkben), de végre teljesen belekezdhettem a történetbe. Az "Érdekességek" című menüpontban azt olvashatjátok, hogy ez egy saját verziója a sorozatnak, Violet szemszögéből. Utólag is el szeretném magyarázni, hogy lesznek részek, amik hasonlítanak majd a sorozat történetével (ezt az első fejezetben is észre lehetett venni), és ugyancsak zavaros szálak, ezért kérlek benneteket, ha valami zűrösnek tűnik, ne akadjatok ott meg, majd mindenre szép, lassan fény derül. Továbbá köszönöm a pipákat, megjegyzéseket és feliratkozókat - egy kincs vagytok számomra! :)

P.S. Aki szeretné, az lájkolhatja a FB OLDALT, ahol elsőnek kaphatjátok meg a híreket a blogról. :)

M.

02. Don't make me sad, don't make me cry.

"A BARÁTOK OLYANOK, MINT A NAPSÜTÉS; ADDIG VANNAK VELED, AMEDDIG EGY KOMOR FELHŐ EL NEM SZAKÍT BENNETEKET."

- Mi történt veled? - ülök le Leah mellé.

Tegnapelőtt találkoztam vele. Egyedül ült a suli sportcsarnokában, miközben egy 1850-es évben íródott könyvet lapozott szentimentálisan. Nem volt szívem ott hagyni egyedül, ezért odaültem mellé. Az elején kisé tartózkodtunk egymástól, de később egész jól eltársalogtunk. Ő az első diák a Westfiled-ben, akivel tudok rendesen beszélni. Két órán át csevegtünk, és ez idő alatt rengeteg mindent megtudtam róla, olyat, amit más emberekről, akiket régebb óta ismerek, nem tudok. Az anyja tizenhárom éves korában meghalt, azóta rendszeresen vagdossa magát és gyógyszereket szed. Kissé személyes ügy, de azért örülök, hogy megosztotta velem, mivel, nem szeretném elkiabálni, de szerintem az emberemre találtam. Végre van valaki, aki megért, ismeri az életem forgatókönyvét. Mivel elárulta nekem ezeket a dolgokat, úgy éreztem, hogy igazságos lenne, ha én is elmondanám neki a családi ügyeim. Lehet, hogy nem tartoznak rá a dolgaim, sem az övéi rám, de valamikor az emberek elfeledkeznek a hirtelen jött örömben, és nem gondolnak arra, hogy mi a helyes, és hogy mi a helytelen.

- Tegnap apa rendesen leitta magát - néz rám bizalmasan. A távolba meredve pislogok, nem tudok erre mit mondani. Sosincs ötletem, hogy a másik fél mit vár el, hogy mit mondjak egy ilyen szituációban. Csöndben hallgatom tovább.

- Holtrészegen jött haza, azt se tudtam, hogy mit csináljak. Felhívtam Ann nénikémet, hogy jöjjön segíteni - magyaráz tovább, majd megdörzsöli a szemeit, és cigarettára gyújt. Kifújja a füstöt, és szentimentális ábrázattal az arcán a távolba mered.

- Sajnálom - motyogom halkan. Kisimítom egy idegesítő tincset az arcomból, majd Leah-ra nézek. A táskájában kutat, és elővesz egy könyvet.

- Ezt tegnap találtam a padláson - mosolyodik el halványan, majd felém nyújtja. Először furcsán meredek rá, mivel nem értem, hogy mire fel van ez a hirtelen témaváltás, azonban nem akadéskodom túl sokat. Kissé megremeg a kezem, ahogy átveszem tőle. Megsimítom a fedőlapot, ami eléggé érdes. Kinyitom a könyvet valahol a közepénél, majd lapozni kezdek, amik sercegő hangot adnak ki, és kissé meg vannak sárgulva, így látszik, hogy elég öreg a könyv. Értetlenül megrázom a fejem:

- Ez latinul van. Egy szót sem értek.

- Persze, hogy nem! Ezek szellemidéző versek - magyarázza, majd elveszi tőlem és vadul lapozni kezd a könyvben. Megáll valahol a végénél. Érdeklődve nézem, ahogyan a lapok egyre gyorsabban fogynak. Felém fordítja a könyvet:

- Ez az ige például segít előidézni elhunyt szeretteink szellemét, de csak akkor működik, ha egy sötét, elhagyatott helyen mondjuk őket ki, mint például egy pince.

Zavartam elkapom a fejem. Leah nagyon fura lány: kiráz tőle a hideg, de a hátborzongató stílusa ellenére nagyon megkedveltem. Próbálom kitalálni, hogy mire megy ki a játék. Mindig ezt teszem: előre gondolkodom, minél logikusabb megoldásokat keresek. Egy ideig a tornateremben deszkázó fiúkat nézem, de hamar visszafordulok Leah felé:

- Én nem hiszek ilyen szarságokban.

Megrázza a fejét, a szemei kitágulnak:

- Violet, te ezt nem érted! Ha ez az egyetlen mód arra, hogy beszélhessek anyával, akkor megpróbálom! - fogja könyörgőre a dolgot. Nem mondhatok nemet, merthogy akkor rögtön méregbe gurulna, és elveszteném az egyetlen embert, akivel társaloghatok itt. Tudom, hogy milyen érzés elveszíteni egy hozzád közel álló embert, ugyanis két éve halt meg a rákos nagymamám. Átérzem Leah helyzetét, azonban továbbra is adom a hülyét, bár már a fejemben beadtam a derekam. Csak egy másodpercig habozok, de már látom, hogy kezd letört lenni, ezért megemberelem magam és szóhoz jutok:

- És nekem mi a szerepem ebben az egészben? - köszörülöm meg a torkom.

- Van pincéd.

- Ma délután jön Leah.

Körbe-körbe sétálok a szobában. A babzsák fotelemben Tate ül, lazán reagálja le az izgatottságomat. Ma is volt kezelésük apával, és megint felhívtam a szobámba, rá sem hederítve apa utóbbi intelmére. Ugyan minek tenném? Édesapám eddig nem is törődött velem rendesen, és most valami hőst akar játszani? Szánalmas az egész. Tate tényleg rendes fiú, vele hasonlóval még nem találkoztam, ráadásul szerepel azon a rövid listán, akiket kedvelek, és ez egy ilyen undok embernél, mint nálam, igazán furcsa. Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy gyöngyvirág a lényem, igyekszem reálisan nézni a világot.

- És az most jó vagy rossz? - mered rám zavart arckifejezéssel. Hanyagul megvonom a vállam.

- A lényeg, hogy szellemet akar idézni.

Tate szemei egy pillanatra kikerekednek, majd hitetlenül megrázza a fejét:

- Ez most komoly?

- Tudom, hogy baromság, de akkor is... Szellemet idézni egy ilyen házban? Aminek ráadásul semmi köze sincs Leah édesanyjához? Marhaság.
Tate természetesen tudja az egész történetet, nem bírtam befogni a szám, így kitálaltam neki az egész Leah ügyet. Nem volt szép dolog tőlem, de hát Tate látta, hogy valami bajom van, így rákérdezett, én meg elmondtam neki annyit, amennyit tudnia kellett az egészből.

- De ez mégiscsak a Gyilkos ház... - suttogja ijesztően mély hangon, mire elnevetem magam:

- Ne hülyülj.

A házunk nevetségesen kevésbe került. Amikor apa meghallotta az árát, örömében majdnem sírni kezdett. Természetesen megvan a maga története ennek az alacsony mennyiségnek, mégpedig az, hogy állítólag kísértetek lakoznak itt, akik még a mái napig is ostromolják ezt a helyet. A sztori szerint az előző tulajos egy meleg pár volt, akik gyilkosság és öngyilkosság miatt haltak meg ebben a házban. Van még egy csomó más rémsztori is, a legtöbb a pincében játszódik, ott kezdődik minden. Nem tudom, hogy higgyek -e benne, vagy inkább ne, mindenesetre eléggé izgalmas dolog egy ilyen régi épületben élni.

- Tehát én miben segíthetek? - mered rám kíváncsi arckifejezéssel. Egy ideig a mennyezetet bámulom, majd visszacsöppenek a beszélgetésünkbe:

- Nem tudom. Ijeszd meg, zavard el. Nem akarom, hogy szellemidézőst játszunk a pincében, különösen most, hogy még csak nemrég költöztünk ide. Állítólag a varázshoz, vagy akármihez is kell két régi dolog, ami a pincében található, viszont ami a mi földalatti királyságunkban van, az vagy a régi meleg pár tulajdona, amihez inkább nem nyúlnék hozzá, különösen azóta, amióta láttam azt a  cuccot a padláson, vagy pedig a mi dobozaink, amiket még nem pakoltuk ki.

- Mit láttál a padláson? - vigyorodik el Tate.

- Csak egy kis perverz gumiruha. Undorító - legyintek, majd visszatérek az eredeti problémára.
Fél óra hossza tanakodás után végre kitervelünk valamit a délutánra Leah elijesztéséhez, amikor hirtelen eszembe jut, amit meg szeretnék tudakolni Tate-től:

- Igaz, hogy apa már nem akar kezelni téged?

Tate elröhögi magát, majd a szőke tincsei közé túrva kifújja a levegőt:

- Ezt meg honnan tudod?

- Hallottam, amikor beszélt anyukáddal telefonon - motyogom, és keresztbe fonom a karom. Tate egy másodperc töredékéig a szemembe néz, majd bólint, megerősítve azt, hogy igaz. Nem tudom, hogy örülnöm kéne -e annak, hogy apa mutat valami törődést felém, vagy mérgesnek kéne lennem, amiért elűzi tőlem a fiút. Mindenesetre a két lehetőség közt bolyongok, az biztos.

- Apád azt gondolja rólam, hogy egy pszichopata perverz állat vagyok - temeti arcát a tenyerébe. Önkéntelenül is elmosolyodom, majd leülök mellé. Igazán aranyosnak tartom ezt a bizonytalanságát:

- Apám mindenkiről ezt gondolja. Eddig még soha sem barátkoztam senkivel. Most gyanús neki, hogy kedvellek.

Hitetlenül rám néz, tekintetünk találkozik. Elmélyedek a mogyoróbarna szemiben, és észre sem veszem, hogy felém közeledik. Először azt hiszem, hogy meg akar csókolni, amire még enyhén szólva nem vagyok felkészülve. Soha, senkivel sem csókolóztam még, és igazából nem is érzem még azt Tate iránt, hogy szeretem. Tetszik nekem, de csak barátként, legalábbis ennyit tudok egyelőre kiszűrni a bennem viaskodó démonokból. Tate azonban nem megcsókolni akar, csupán megölelni, amit engedek neki, ennyi belefér a mi kis furcska kapcsolatunkba.

Visszaölelem.

- Szóval ez a pincéd? - fordul hozzám hátra Leah, miközben menetel lefelé a lépcsőn. Esetlenül megvonom a vállam.

- Miért, talán nem tetszik? - kérdezem tőle kissé erélyes hangon. Valahogy minél jobban szeretném, hogy elmenjen, annál jobban kapom fel a vizet minden egyes megjegyzésére.

- Rendben van - mosolyog rám. A bakancsom enyhén cuppogós hangot hallat, miközben leérek a lépcsőn. Leah kíváncsian fürkészi a szürke falakat, el van ragadtatva egy öreg, kopott pince látványától. Kissé olyan, mintha a hatvanas évekből lépett volna a mi világunkba, egyszerűen lázba jön a töredezésektől a falon, vagy éppen a furcsa illattól, ami körbejárta a helyiséget.

- Itt kerülj le - vezénylem, ő pedig engedelmesen lekerül az egyik sarkon. Mélyen beszívom a levegőt, felkészülve arra, ami ott vár, majd felkapcsolom a lámpát. A sötétség eloszlik, amint a lágy, halvány fény megvilágítja a pince egy részét.

- Szóval te vagy a huszonegyedik századi boszorkány.

A hang felé kapom a fejem, mire Tate-et látom, ahogy egy régi hintaszékben ül és lazán figyel minket. Arcán egy megbúvó mosolyt vélek felfedezni, de még mindig nem értem, hogy mit csinál, ha nem is így beszéltük meg. A szemeimet meresztgetem, így küldve neki a jelet, miszerint hagyja abba, és térjen az eredeti tervünkhöz, de ügyet sem vetve rám csak Leah-t nézi.

- Violet, ez ki? - mutat összezavarodva Tate-re. Megértem a helyzetét, de még én sem tudom, hogy mit csinál a fiú. Éppen rögtönzött választ készülök adni, amikor Tate közbeszól:

- Oltsd el a villanyt.

Akaratom ellenére engedelmeskedem neki. Lassan, de határozott kézmozdulattal lekapcsolom a fényt. Amint a lámpa kialszik, Tate idegrázó nevetésbe kezd, ami inkább sátáni kacajra hasonlít. Kiráz a hideg és pánikba esek, közben a fény is villogni kezd magától, és csak pillanatnyi bevágásokat látok az egészből. Leah sikítani kezd, és tekintetével engemet keres, de én csak Tate-re nézek. Valami elmegy - elmászik - a bakancsom orra előtt, mire sikítva felugrok. Felnézek, de az egész környezet megváltozott: Tate nem ül a karosszékben, Leah pedig a padlón fekszik, rajta egy szürke ruhás alak ül, háttal nekem. Úgy látom, hogy annak az alaknak véres a szája, tekintete pedig mintha egyetlen pillantással is megölhetne. Ezer százalék, hogy nem Tate az. Barátnőm segítségére indulok, de mintha a lábaim földbe gyökereztek volna, nem tudok elindulni. Csak pár pillanat múlva veszem észre, hogy Tate a vállamnál fogva tart, fülembe azt súgva, hogy hagyd. Nagyot nyelek, és tovább figyelem, amint a Leah-n ülő alak már teljesen ráfeküdt a lányra. Észbe kapok - mégis milyen ember vagyok, ha csak itt állok mellette? Sikoltani kezdek, ahogyan csak a torkomon kifér, annak a reményében, hogy a szüleim meghallják, de tévedek, mert nem történik így. Megpróbálok segíteni Leah-nak, de hirtelen valaki felbuktat a sötétben, én pedig elesek, de a régi kandallóhoz bújva próbálok felállni. Éles karmok futnak el a szemem előtt, mire éktelen sikoltásba kezdek.  Az egész testemet rázza az adrenalin, úgy érzem, mintha ez lenne az a nap, amikor meghalok. Valami megfogja a bakancsomat, és húzni kezd, azonban a másik lábammal hatalmasat rúgok az ismeretlenbe, mire enyhül a szorítás, és véglegesen elenged. Nem adom fel - villámgyorsan feltápászkodom és a kapcsolóhoz sietek. Sikerül odaérnem. Felkapcsolom a lámpát, mire az a kép tárul elém, hogy Leah a földön fetreng, Tate pedig újra - vagy még mindig - a hintaszékben ül és hintázik.

Barátnőm esetlenül feláll, arcán három - látszatra mély - véres karmolás húzódik végig. Sírva elrohan mellettem úgy, hogy majdnem fellök, én pedig gondolkodás nélkül utána futok.

- Leah, várj! - kiáltok utána, de nem vár meg, már rohan is fel a lépcsőn.

Hátrafordulok, ugyanis még egy emberrel nem tisztáztam le a dolgokat.

- Ez meg mi volt? - förmedek rá Tate-re, enyhén hisztérikusan. Megvonja a vállát:

- Szerintem ezt neked kellene tudnod. Te kapcsolgattad a lámpát össze-vissza.

- Miről beszélsz?! - ordítok rá önfeledetten. - Tudom, hogy te ugrottál rá Leah-ra! Nem ez volt a terv! És mi lett az arcával?! Késsel csináltad? Inkább ne is mondd meg - tör ki belőlem is a sírás, a szememből pedig irdatlanul folynak a könnyeim. Idegesen megtörlöm a pulcsim ujjával, majd a válaszra várva nézek a fiúra.

- Violet... - közeledik felém, hogy átöleljen, de ellököm magamtól. Lassan és óvatosan hátrálni kezdek, majd megfordulok és felrohanok a lépcsőn. Nem érdekel, hogy mit csinál egyedül ott lent, csak ne legyen a közelemben. Hallom, hogy valamit utánam kiabál, de nem érdekel. Sírva a szobámba szaladok, majd az ágyra fekve az éjjeliszekrényemen lévő zenelejátszómért nyúlok, és elindítok egy számot.

Némán segítségért kiáltok.